Történetünk 1987- ben játszódik,   Karcag  falucskában, ahonnan majd történetünk főhőse, Zsolti Kiskunmajsára indul, hogy megkeresse nagyapja egyik régi barátját, Réti Miklóst, hogy visszaadjon neki egy régi tartozást, amit még nagyapja kért kölcsön egykor, s hogy nevelje őt tovább fáradt nagyszülei helyett.

     Mikor történetünk kezdetét vette, este volt. A lemenő nap fényében kirajzolódtak a hegy vonulatai. Nagyapó, becsületes nevén Kálmán József kikönyökölt a tornácra, és onnan nézte a bíborba öltözött horizontot.

     Lánya és veje meghalt, s ők magukhoz vették a fiút, hogy becsületes embert neveljenek belőle. De jaj, jaj! Ez a fiú csak bajt hoz a fejére örökös csintalanságaival!

 „Vajon hol csavarog már megint az a gyerek, az ördög vigye el! Pedig világosan megmondtam neki, hogy sötétedés előtt negyed órával jöjjön vissza!”

Ilyen, és hasonló gondolatokon morfondírozott az öreg.

     Ekkor a ház mögött felhangzott Vadkan, a fiatal vizsla ugatása, de ez az ugatás nem úgy hangzott, ahogy a besurranó tolvajoknál szokott, hanem barátságosan, köszöntően.

     Nagyapó hátrament, és nem is csalódott; az hátsó udvar kapujában ott ácsorgott a fülig maszatos, futkározástól kipirult arcú Zsolti. Mellette ott állt Paula néni, a szigorú szomszéd asszony, s fél kezével Zsolti fülét markolta.

-          Ez a rosszcsont a maguk fia, Kálmán úr?- szólt szemrehányóan

-          Ejnye, teringettét, ebadta kölyke! Hát mit csináltál már megint, fiam?

-          Bemászott a kertembe, és letépkedte az összes szép tulipánomat!- kiabálta magából kikelve Paula néni, és ha lehet, még erősebben szorította Zsolti fülét. – pedig még csak most kezdenek virágozni!

     -     Fiam, gyere be!- kiáltotta haragosan nagyapó, és beráncigálta a fiút a házba, de az ajtóból még elköszönt Paula nénitől.

     Kinga néni, Zsolti nagymamája éppen jól befűtött a kályhába, és felrakta rá a fürdővizet forrni.

     Megterített, és hármasban elfogyasztották a vacsorát. Étkezés után Zsolt elment lefeküdni. Magára húzta a paplant, és várta, hogy nagyapó bejöjjön és megvitassa vele Paula néni tulipánjait.

     Az öreg be is jött, le is ült Zsolti ágya szélére, de a beszélgetés elmaradt. Sokáig csak ültek, és néztek maguk elé. Végtére is nagyapó megszólalt. Hangja mély volt, és olyan szomorúan csengett, hogy a Zsolti már azt hitte, meghalt valaki.

-          Fiam. Közelegni érzem halálom napját. –ez nem is volt csoda, hisz nagyapó lassan már a kilencvenharmadik évét taposta- Nehezen tudunk már eltartani téged, s ha eltávozunk az élők sorából, félek, nem boldogulsz az élettel nélkülünk. –Ha nagyapa ezt Zsoltinak kisebb korában említi, bizonyosan elpityergi magát. De Zsolti már nagyfiú, tizenkét éves, és megérti ezt, hiszen nagyapja már nagyon öreg. –Van egy barátom Kiskunmajsán, Réti Miklósnak hívják. Gazdag ember, odaadó, és jóságos. Írok neki egy levelet, biztosra veszem, hogy ha elolvassa, tovább nevel és ápol téged. Gyermeke nincs, így ha ő is jön utánunk, örököse leszel. Holnap indulj. Adok neked száz forintot útravalónak, s még kétezret, amit majd Miklósnak adj oda. Régen tartozom már neki, s ha most megfizetem, nyugodt lélekkel hajthatom az örök álomra fejemet.

Ezzel nagyapó barátságosan rámosolygott Zsoltira, megsimogatta, eloltotta a lámpát, és távozott.

     Másnap Zsolti izgalmában már hajnalban felkelt, hogy a nagy útra összepakoljon. Tudta, úgy kell csomagolni, hogy amit itt hagy, azt örökre hagyja itt...

     A ruhákkal nem volt baj, mivel összesen öt volt neki, könnyen befértek a hátizsákjába. Két cipőt vitt, több nem is kellett, aztán meg úgyse volt neki még egy. A csomag aljára az ágya fölé akasztott kép került. Szülei voltak a képen, amint karukba fogják őt. Betett azon felül egy viseletes pánsípot, amin még szépen lehetett játszani, majd zsebébe csúsztatott egy régi bicskát, ami rozzant állapotban volt ugyan, de még használható volt. Kedvelt játékát, a csúzlit is elcsomagolta, hátha megéheznék útközben, és lő magának egy madarat.

     Nagyapjától elkért egy régi halászhálót is, ami szerencsére még nem volt elszakadva, és egy erszényt, amibe az úti pénzt fogja tartani. Kapott nagyapjától egy térképet is, amin külön pirossal volt bejelölve a Karcagról Kiskunmajsáig vezető út. Legvégül a zsebébe csúsztatta nagyapa kincset érő levelét.

     A szomszéd szobából mocorgást hallott, és nemsokára megjelent az ajtóban nagyapó, kezében a háromezer úti-Forinttal. Zsolti hátára vette hátizsákját, derekára kötötte az erszényt, és beletette az útravalót. Kiment a kertkapuba, és elköszönt nagyszüleitől.

     -     Isten veletek!

     -   Édes fiam!- szólt elcsukló hangon Kinga, kitörölte szeméből a könnyeket, majd erősen magához ölelte Zsoltit. –Az Ég áldjon meg utadon, s járj mindenhol szerencsével, akárhová vet a sors!

     -     Bárhol jársz, utadon, gondolj mindig ránk!- Nagyapó magához szorította a fiút, majd még egyszer jól megnézte magának, nehogy elfelejtse az arcot, a vonásokat.

     -     Nem felejtelek el titeket!- Mondta, és integetni kezdett, ahogy egyre távolodott a szülői háztól, a békesség házától. Mindentől.

     Ahogy haladt, az út egyre kiszélesedett, végül pedig elért egy vonatsínig, ahol éppen akkor robogott át a vonat. Lendülete szelet kavart, és alaposan összezilálta Zsolti lenszőke haját, és a fák, bokrok lombját.

     Hosszú volt a vonat, huszonnégy teherkocsit vontatott maga után. Mikor elment, Zsolti vígan átsétált a síneken, és folytatta útját egy végtelenül széles, harsogó zöld mezőn át. A hosszú fűből olykor-olykor pacsirták rebbentek föl fészkükről, otthagyva tojásaikat, és ő néha felszedegette őket, hiszen sose lehet tudni, mikor adódik legközelebb ilyen alkalom.

     Néhány óra néma vándorlás után az unalmas síkságról hirtelen izgalmas hegyek közé tévedt, ahol naptűzte vállát kellemesen hűsítették a fák árnyékai. Elővette a térképet és az iránytűt, hogy lássa, jól halad-e.

     -     Alighanem letértem a jó útról, de ha vége lesz ennek a hegyláncnak, rögtön visszamehetek rá, ha keresztülvágok ezen a patakon.

     Visszatette a térképet és az iránytűt, s folytatta útját. Közben nézegette a növényzetet, és ha ehetőt talált, leszakította, hogy korgó gyomrát elhallgattathassa.

     Kis idő múlva valóban vége szakadt a hegyeknek, s egy félóra elteltével ráakadt a patakra. Széles volt, és mély, de olyan lomhán folydogált, hogy nem kellett attól tartani, elsodor. Zsolti elindult a parton, de nem talált se gázlót, se hidat, még csak ladikot se a patak szélén ingadozni.

     Talált viszont egy kidőlt fatuskót, s ez megtette csónaknak. Felszállt rá, elrugaszkodott a parttól, és egy lapos deszkával helyettesítette az evezőt. Többször is kibillent az egyensúlyból, de ilyenkor evezőjével rácsapott a vízre, és az imbolygás abbamaradt. Egyszer csak azonban későn próbálta a tuskót egyenesbe visszaállítani, és placcs- egyenesen belepottyant a vízbe ruhástól, mindenestül. Szerencsére közel volt a túlparthoz, így hamar kievickélt. Úgy festett így bőrig ázva, vizesen, mint egy öntött ürge. A bőrtáska szerencsére a csak kívül lett vizes, belül teljesen száraz maradt, így Zsolti át tudott öltözni egy száraz ruhába, a vizeset pedig begyömöszölte a táskába.    

     A túlparton aztán hátára kanyarította batyuját, és folytatta útját egy füves rónaságon. Sokáig sétált szótlanul, maga elé meredve, amikor végre meglátott messze-messze egy dimbes-dombos helyet. Meggyorsította lépteit, mivel a nap már kezdett lefelé kanyarodni az égen, közben igyekezett a dombok között találni egy jó zugot, ahol szerencsésen átvészelheti az éjszakát. Fél óráig keresett, kutatott hiába, mikor végre talált valamit. A dombok mellett egy kisebb facsoport állt, sűrű cserjékkel körülvéve. Mikor Zsolti áthatolt a sűrű növényzeten, egy nem annyira mély „teknő”ben találta magát.

     -     A tökéletes hely!- Jelentette ki boldogan.

Másnap csodálatosan szép napkelte köszöntötte a futárt. Zsolti összeszedte cókmókját, és elindult. Érezte a harmatos füvet a talpa alatt, ahogy ment rendületlenül. A térkép szerint már az út felét megtette, de már megint letért az útról. Így hát elindult balra, hogy megtalálja, és csatlakozzon az útra. Amint ment, betért egy erdőbe, s ott leült, hogy harapjon valamit. Amint ott falatozgatott, a fák közül előjött egy lehetősen megviselt, ápolatlan férfi, és leült mellé. Zsoltit meglehetősen zavarta a jelenléte; nem szeretett egyedül lenni egy idegen ember társaságában, aki ráadásul úgy néz ki, mint egy erdei rabló.

     Az férfi olyan húsz vagy harminc éves lehetett, és sovány volt, hogy az ember azt hinné, egy hete nem evett.

     Zsoltit egyre jobban zavarta az idegen, de ezt nem tette szóvá. Az idő érezhetően telt, de a különös idegen még mindig a fiú arcát fürkészte átható tekintetével. Zsolti végzett az evéssel, és elpakolt.

     Az idegen is felállt, mire a fiú észrevétlenül kinyitotta az erszénye mellett a bicskát. Épp ideje volt! Az idegen férfi odaugrott hozzá, hogy letépje róla az erszényt, csakhogy balszerencséjére a pénzzel teli zsákocska helyett e kinyitott bicska éles pengéjét markolta meg...

     Az ember egy megsebzett vadkan ordításával hőkölt hátra, majd  zsákmányt, fiút hátrahagyva menekült az erdő felé.

     Zsolti fellélegezhetett, de most már óvatosabban indult útnak ismét. Ezek után kiért az erdőből, és szerencsésen megtalálta az utat, majd azon indult tovább. Aszfaltozott út, volt, és színéből ítélve nem is olyan régen újíthatták fel.

     Ekkor Zsolti háta mögött patadobogás hangzott fel, mire félrehúzódott, és meglátott egy szénával megrakott lovas kocsit. Előugrott, és integetni kezdett.

-          Hé, hé! Tessék megállni!- kiabált, mire a fogat megállt, és az ülésről lekiáltott egy ősz hajú ember.

-          Mi kéne, ha vóna’, öcsi?

-          Tessék engem elvinni Kiskunmajsára!

-          Hát addig nem vihetlek el, mert feleúton letérek, és onnantól megyek Hódmezővásárhelynek, de ha neked így es jó, szállj fel, aztán majd megyünk addig.

-          Nagyon köszönöm!- mondta Zsolti, miközben felszállt, és letelepedett a szénadomb tetején, hogy jól lássa a tájat

. Az út mellett szántóföldek hatalmas sakktáblái, néhol facsoportok, sőt, egyszer egy hatökrös szekér suhant el. Egyszer látott egy kristálytiszta tavat is, mellette nádasok, fürdőzők. Mehettek már egy jó félórája, amikor a bácsi hátraszólt utasának

     -     Na, itt volnánk, innen már tovább nem vihetlek, szállj le!

     -     Mennyivel tartozom?

Az öreg pödrött egyet a bajuszán, majd így szólt.

-          Ötven forint elég lesz

-          Tessék, és még egyszer köszönöm!- Zsolti előhalászta táskájából a pénzt, és odaadta az öregnek.

-          Nincs mit, fiatalúr!- válaszolt a bácsi, mikor elvette az ötven forintot, majd elkanyarodott, és ment tovább jobbra, Zsolti pedig balra.

Ekkor valahol messze megkondult egy harang, éppen tizenkettőt. Dél volt, és Zsoltinak kezdett korogni a gyomra, tehát valahol élelmet kell keresnie. Csak azt nem tudta, hogy hol...

     Nem tehetett mást, elindult, hogy találjon valamit. Már fél órája gyalogolt eredménytelenül, amikor meglátott valami parasztházfélét. Sietősre fogta lépteit, és nem sokára oda is ért. A ház udvarán egy asszony állt, és éppen gyomlálta a veteményeskertet. Zsolti odament, és megszólította.

-          Elnézést! Kaphatnék valamit enni? „Ez elég esetlennek hangzott”- gondolta magában.

Az asszony felnézett munkájából, és elkergette Zsoltit a kerítéstől.

-          Nem mész innen, te szemtelen csavargó, te toprongyos kis koldus! Ételt? Neked? Tisztulj innen, de tüstént, amíg meg nem haragszom egészen!

Zsolti futott, futott az úton előre, maga sem tudta, mennyi ideig lohol a poros úton, amikor lábai megadták magukat, és a fiú leroskadt az út szélére. Gyomra rendületlenül korgott, de még mindig nem volt mit ennie.

     A térkép szerint már csak három kilométert kellett gyalogolnia Kiskunmajsáig, így hát csak ment, csak ment az úton fáradtan, és elcsigázottan, ami pedig a legrosszabb volt; éhesen. Újabb félóra néma gyaloglás után feltűnt egy rozsdamarta, szúette karón ernyedten fityegő táblácska, és ez állt rajta: Isten hozott Kiskunmajsán!

     Zsoltinak ez maga volt a megváltás pillanata, de még nem tudta, hol keresse Miklós urat. Elindult, s csakhamar betért a falu barátságos falusi házacskái, virágzó kertecskéi közé.

Itt is, ott is kérdezősködött, hol találja Réti Miklós bácsit. Mikor már ötödszörre tette fel a kérdést egy siheder fiúnak, az azt mondta.

-          Menjél el itt egyenesen, aztán majd fordulj jobbra a negyedik utcánál, és ott az ötödik házban megtalálod a Miklós bácsit.

-          Köszönöm az eligazítást!- mondta, és a gyerek markába dobott négy forintot. Az feldobta a levegőbe, majd vidáman elszaladt.

Zsolti ment, ment, közben nézegette a házakat, s számolgatta az utcákat. Egy, kettő, három, és végre itt a negyedik! Zsolti befordult, és megállt az ötödik háznál. Igen ám, csakhogy a fiú nem említette, hogy a jobb, vagy a bal ház sor ötödik házában lakik- e a Miklós bácsi.

     Hát nem baj, becsöngetett a bal házba. Kijött egy öregember, megkérdezte tőle, hogy ő-e a Réti Miklós?

-          Nem én vagyok, fiam, ott lakik velem szemben, akit keresel!- azzal becsukta Zsolti orra előtt az ajtót.

     A fiú megfordul, becsönget a szemközt álló házba is. Kijön egy olyan ötven év körüli ember, kérdezi, hogy mi járatban van. Zsolti odaadja a levelet, s közben elmondja, hogy ő a Kálmán József unokája, és hogy a nagyszülei miért küldték el őt ide.

     Miklós átfutotta a sorokat, s könnyek gyűltek szemébe. Amikor ki akarta őket törölni, az egyik

Zsolti követte őt, és tudta, hogy élete itt boldogabb lesz, mint volt.                      

    

 

Oldal: Egy regény
A legjobb barátnők oldala - © 2008 - 2026 - baratnok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat